Jó, oké, bevallom, nem ez az első órám, ez így egy kicsit csalásnak minősülhet. Azért néha még is úgy érzem, hogy kevés vagyok egy-egy órához.

Talán kezdjük is azzal, hogy olyan korán értem le a stúdióba, hogy még a gyerekbalett csoport sem volt bent. Beszélgettünk kicsit a mesterrel, aztán befutottak a törpék, elkezdtük az órát. Jól olvassátok, igen! Én azt vallom, hogy a legjobban úgy lehet tanulni, ha minden korosztály és edzési szintű csoport óráiba belekóstol egy kicsit az ember, aztán eldönti, melyikre jár be. Én speciel bejárok a kicsik órájára is, mert az előtáncosuk mostanában lebetegedett és hiányzik, és valahogy jobban dolgoznak és motiválja őket, ha bent van egy nagy mamlasz, aki velük dolgozik, mutatja a lépéseket, segít nekik és megdicséri őket, ha ügyesek voltak.

A tündérkék nagyon ügyesek voltak és úgy nyüszögtek óra után, mint egy zsák bolha, de így szeretem őket.

Aztán jött a saját "kínzásom". Rettenetes izomlázzal végigcsináltam a két és fél órát becsülettel, de még mindig nem vagyok megelégedve annyira magammal. A rúdgyakorlatról ejtenék pár szót: egyáltalán nem nehéz megtanulni a lépéseket, de most visszaemlékeztem, hogy milyen nehéz volt pl. az elsőn órán megcsinálnom egy balancét, érdekes, egy hónap alatt belejöttem, bár a rúdtól elfordulás még néha így sem megy. Nektek is mondom, ettől még nem kell elkedvetlenedni, sok-sok gyakorlással mindegyik megtanulható.
Az elmúlt egy hónapban állítólag brutálisan gyors tempóban fejlődtem, a mester legalábbis mindig megdicsér, aminek minden kezdő balettos nagyon örülne (én is örülök neki, elhihetitek). Azért vannak még hiányosságok, amiken lehetne változtatni, és minden kezdőnek meggyűlik vele a baja, ezek többnyire olyan lépések vagy állások, amik az egyensúlyérzékre is alapoznak. Nagyon sokáig küzdöttem az arabeszkkel, mire sikerült felemelni annyira a lábam, hogy mutasson is valahogy, és ne imbolyogjak közben. Első óráim egyikén a forgásaim is annyira "jól" sikerültek, hogy majdnem arcost kaptam a cserépkályhától. Higgyétek el, idővel ez is kiküszöbölhető mind, ha megtalálod az egyensúlyi pontod. Erre a legjobb házi módszerem a következő: zárt lábbal megállsz egy olyan ponton a szobádban, ahol azért kartávolságra van tőled valami, amiben a biztonság kedvéért meg tudsz kapaszkodni. Felhúzod az egyik lábad térdig/bokáig, ahogy szimpatikus, az egyenes lábadon lábujjra állsz. Megvan? A kart igazából mindenkire rábízom, hogy szereti tartani, én általában magam előtt tartom őket. Ha úgy érzed, sikerült stabilan megállnod, jön a csavar: hunyd be a szemed és próbáld megtartani magad az előbb felvett pozícióban. Biztos vagyok benne, hogy elsőre nem bírod pár másodpercnél tovább megtartani, nekem se ment nagyon sokáig. Ha megfeszíted az izmaid és koncentrálsz, meg fogod találni a súlypontod. (Nem mellesleg ezzel az állással tesztelheted azt is, mennyire részeg a haverod egy buliban. :D)

Aztán ott van még egy dolog, ami hamar elveszi a kezdők kedvét, mégpedig az állítólagos lazaság, rugalmasság hiánya. Sajnos nem tudom képpel igazolni (egyelőre), hogy ez mekkora egy süket duma. Mindenkinek van egy limitje, ameddig biztonságosan eljut a lazításban és nyújtásban is, utána meg kell szenvednie minden egyes centiért. Nem fogod és nem is tudod rögtön az első óra után a nyakadba tenni a lábad, hacsak nem vagy őstehetség vagy nem lazulsz ki rohamtempóban. A nyújtás nagyon sokat segít, főleg, ha fordítasz rá kellő időt, de később össze is kapcsolhatod a kellemest a hasznossal, például tanulás közben ülve vagy állva nyújtasz, de megpróbálkozhatsz vele laptopozás közben, vagy épp a konyhában főzés közben is fel tudod tenni a lábad egy szék támlájára. Példának ezt a videót tudnám felhozni nyújtásra, én is innen loptam az ötletemet:

Az elején elmondják, de én is elmondom még egyszer, fő a biztonság: bármilyen fájdalmat érzel a nyújtás során, azonnal hagyd abba a gyakorlatot, mert komoly sérülésekhez vezethet a nem megfelelő nyújtás. Jobb, ha van veled egy olyan ember, aki ért hozzá, később egyedül is csinálhatod.
Szóval, visszakanyarodva a rugalmassághoz, ha rendszeresen lejársz edzésekre és tisztességesen végigcsinálod, előbb-utóbb megjön az a rugalmasság. Tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy legyetek kitartóak, ne vegye el a kedvetek egy esetleges sikertelen próbálkozás. Le fog menni a haránt spárga is és a lábad is fel tudod majd emelni nyújtva a törzsed mellett. Bevallom, hogy könnyen beszélek, mert nekem pillanatnyilag még egyik sem megy, de minden centiért megküzdök, mert magamnak is bizonyítani akarok.

Úgy is néz ki, hogy a munkámnak lesz némi gyümölcse. Decemberben nyílt órák lesznek a táncstúdióban. Bár én közel sem vagyok a legügyesebb, mégis szóltak, hogy nyugodtan menjek le ugyanúgy, sőt, számítanak rám is, ha ráérek. Azért ez már egy kis előrelépés, nem?

Őszinte leszek veletek, semmilyen zengzetes bemutatkozással nem készültem, pedig nagyon szeretnék valami tartalmasat írni rögtön elsőre. Azt mondom, vágjunk bele!

Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki gyerekként tátott szájjal és folyó nyállal csodáltam a légiesen könnyű, kecses kis balett táncosokat a színpadon és nyafogtam a szüleimnek egy hónapig hogy tüllszoknyát szeretnék és balettra járni. Az anyukák egyik fele enged és a gyerkőcök pár évig eljárnak gyerek balettra, vagy megunják, vagy a család nem tudja tovább finanszírozni az oktatást. A másik fele - ilyen volt az én anyukám is - nem enged a hisztinek és azt mondja, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is. Itt tenném hozzá személyes megjegyzésként, hogy édesanyám fiatal korában felvételizett a balettintézetbe, de nem vették fel. Csak mostanában jöttem rá, hogy meg akart kímélni a korai csalódásoktól és az intrikáktól.

De mit tegyenek az olyan lányok, akik a szívük mélyén tovább melengetik az álmot, hogy egyszer balettcipőt húznak? A legtöbbjük inkább lemond az álmáról és más elfoglaltság után néz, a többi pedig kuporgatja a pénzét, hogy sikerüljön összeszedni a tandíjat.
Ez még rendben is van, nagyjából gimnazista vagy egyetemista koráig eljut odáig az ember, hogy elkezdje a tanulást. Ekkor jön az újabb gond, vagy legalábbis látszólagos gond.

Sokan ilyenkor már azért nem kezdik el a táncot, mert könnyű kifogásnak tartják, hogy már merevek. Nem igaz! Azért, mert rögtön az első órán nem tudod a lábad a nyakadba tenni, vagy nem megy le a haránt spárgád, még nem kell feladni. Elismerem, mindenkinek vannak fizikai korlátai, néha tényleg erősen testsúly és alkatfüggőek a dolgok, de semmi sem lehetetlen. És itt jön a lényeg.

Le merném fogadni, hogy mindenki fejében él az a szélsőséges álláspont, hogy aki balettozik, az vékony, pipaszár lábú, főleg, ha profi. Kérem, ez egy nagyon nagy tévedés. Persze akik hivatalosan ezzel foglalkoznak, mindig meg kell, hogy feleljenek egy nagyon szigorú követelményrendszernek, de ismerek olyan táncost, aki nálam jóval alacsonyabb, alkatra is nagyon messze van a fent leírtaktól és olyan szépen tartja a lábát és annyira precízek és gyönyörűek a mozdulatai, hogy elámultam tőle. Én sem vagyok egy kifejezetten karcsú és pipaszár lábú alkat, sőt! Épp ezért mondom, hogy sosem késő belevágni. Ha nem hiszed, csak azért is megpróbálom majd bebizonyítani neked az ellenkezőjét.

Azt hiszem, mára ennyi. Kérdés, óhaj-sóhaj jöhet komment formájában, szívesen válaszolok, ha tudok!